Harminc éve gyerektáncosként szerepelt benne, tíz éve Csíksomlyón százezrek előtt értelmezhette újra Deák Bill Gyula táltos szerepét. Az István, a király augusztusi jubileumi előadásában ismét ő lesz Torda. Szerinte a magyarok sajátja, hogy újra és újra át akarjuk élni ugyanazokat a megosztó történelmi helyzeteket.
Az 1983-as városligeti bemutatóban meghatározó jelentőségű volt édesapád, Novák Tata sokszáz néptáncost megmozgató koreográfiája. Tizenhárom éves voltál akkor, szerepeltél is a darabban. Kötődnek-e hozzá személyes emlékek, vagy téged akkoriban más érdekelt?
Amikor én még kissrác voltam... Élénken emlékszem, ahogy Szörényi Levente a család nappalijában egymaga gitározza és énekeli el édesapámnak a dalokat. Többek közt akkor, ott alakult ki a darab koreográfiája is, hosszú hétvégéket dolgoztak együtt, hónapokig. Valódi újdonságot jelentett, hogy a rockopera műfaja beenged olyan ősi önkifejezési formákat, mint a néptánc és a népzene. Érezhető volt, hogy valamire rátaláltak, hogy ez valóban különleges, villanygitárra mezőségit táncolni! Teszem hozzá, hogy az egy évvel korábban a Pesti Színházban bemutatott Kőműves Kelemen remek előtanulmány volt mindehhez. Édesapám asszisztense lehettem, mert Tata már akkor sem szeretett ugrálni. Én meg iskolába járni. De legalább vannak meghatározó élményeim.
Követted a darab későbbi életét?
A Szegedi Dóm téren éppúgy, mint a rendszerváltás után a Népstadionban, és mindig ugyanazzal az eufóriával! Szörényi zenéje és Bródy szövegei eltalálták az embereket, nemhogy minket, táncosokat. A 80-as években gyakorta jártunk Erdélybe a rokonság okán, jellemző benyomás, hogy az ott élőknek mit jelentett az István, a király. Mit tudott hozzátenni a tűrt, vagy nem egyszer tiltott műfaj, egy több száz éves identitáshoz, miközben az akkori román hatalom törte a bakelitet, szaggatta a kazettát. Nyilván ők is érezték az erőt. 2003-ban aztán a csíksomlyói előadáson énekesként is megtapasztalhattam micsoda energiákat szabadít fel, akár egyetlen dal, miféle esszencia ez a forma, és milyen jól áll nekünk, magyaroknak. Nincs történelmi pillanat, melynek hangulatát ne lehetne megidézni egy nótával.
Tíz éve azt nyilatkoztad, hogy a csíksomlyói előadásban Torda szerepe számodra a „világmindenséget jelentette. Egyszeri megismételhetetlen pillanat volt.” Ma is ugyanezt gondolod?
Az ember pályáján viszonylag ritkán esik meg, hogy délután kettőkor kopogtatnak a szállodai szoba ajtaján: Novák úr, ideje indulni, mert nem fog odaérni az esti előadásra! Ami légvonalban három kilométerre volt, amúgy. Mi van??? Mondták persze, hogy rengetegen lesznek, de azt hittük, pár tízezer embert várnak. Erre kiderült, hogy közel félmillióan jönnek össze, egyetlen alkalomra! Este hét körül még felmásztam a díszlet tetejére, s ahogy az erdőből szó szerint gomolygó tömeget néztem, sok minden leesett. Majdnem én is. Ha van mítosz, kultusznak is lennie kell, de még milyennek! Elképesztő adrenalinfröccs, a nyelv alkalmatlan arra, hogy leírjam az érzést. Jellemző személyes sztori, hogy az előadás után egy ültő helyemben megittam fél liter szilvapálinkát, és így is bárkivel, bármiről, bármeddig tudtam beszélgetni. Sőt, a színpadbontás előtt, még egyszer kirohantam a hegyoldalba, csak látni, érezni, hogy mindez tényleg megtörtént. Énekeltem a dalokat, táncoltam egyedül a sötétben. Na, erre a helyi biztonsági legényeknek, szép székely testvéreimnek sem kellett szólni, jól helybenhagytak. Gondolom, biztonságból. Meg hát a szokásjog ugye; ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre... De így lett kerek a történet, az életem végéig hálás leszek nekik. Ha nincs a végén egy ilyen durva ellenhatás, akkor nem biztos, hogy egyáltalán túléltem azt a különös katarzist. Képzeld el, amikor félmillióan egy emberként tolnak feléd egy energiát: „Adjatok! Adjatok!”
Mennyire nehéz Deák Bill Gyula örökségével birkózni?
Nem kell birkózni, hisz a világon nincs még egy ember, aki azt a két dalt úgy énekelné el, mint Ő. Nem kihívásnak élem meg tehát, hanem megtiszteltetésnek, hogy az alkotók láttak bennem is fantáziát. Deák Bill olyan egyszeri és megismételhetetlen figurája a magyar rockzenének, hogy mellé derékig felnőni is épp elég. Más kérdés, hogy egy színházi előadásban sokféleképpen meg lehet fogalmazni ugyanazt a szerepet. A táncos múltam nagy segítség lehet e sámánszerű, törzsi archetípus megformálásában. Persze, kérdés, milyen irányba mozdul a rendezői koncepció? Még az is lehet, hogy a végén Boss-öltönyben énekelek háttal, egy sarokban.
Mit vársz amúgy Alföldi rendezésétől?
Komolyra fordítva azt, hogy végre valaki leporolja a darabot. A Jézus Krisztus Szupersztár például a hetvenes évek elején hihetetlenül modern tudott lenni. Akár az István király egy évtizeddel később. Nem a történelmisége, hanem épp az aktualitása, illetve az időtlensége ütötte mellbe a nézőket. Különböző kultúrák, esztétikai minőségek találkozhattak össze, és ez a lehetőség most ismét kódolva van! A rendező személye garancia, hogy az utóbbi évek tegezes, szőrkucsmás, hátrafelé nyilazós feldolgozásai után valami ma is érvényes felé mozdul el az előadás, mert hát mi másért lenne értelme színházat csinálni? Ha újra és újra meg akarjuk élni ugyanazon, megosztó történelmi helyzetet, legalább szolgáljon valamiféle tanulsággal. Ránk férne.
