Bármilyen furcsán hangzik, 1985-ben Aczél György, a Kádár-korszak kulturális irányítója volt az, aki betolta az István, a királyt az akkori Nemzeti Színházba. Ami abban az időben forradalmi tettnek számított. Legalább ilyen formabontónak ígérkezik Alföldi Róbert mostani értelmezése" - nyilatkozta Szörényi Levente az idén harminc éves magyar rockopera szegedi jubileumi bemutatója előtt.
Az 1983-as városligeti premier óta számos alkalommal, számos rendező, számos felfogásban álmodta színpadra a darabot. A Koltay Gábor-Novák Tata párostól Kerényi Imrén és Iglódi Istvánon át Szikora Jánosig. Kinek az értelmezése áll hozzád a legközelebb?
Inkább onnan közelítenék, melyek voltak a legfontosabb. Az 1983-as premier nyilván megkerülhetetlen, hisz a Király-dombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre pedig egymillióan váltottak jegyet. De legalább ilyen fontos, amikor 1985-ben a darab bekerült a Nemzetibe. Az előző évi, szegedi Dóm téri színrevitel ugyanis annyira siralmasra sikeredett, hogy Boldizsár Miklóssal kénytelen voltam felkeresni Aczél Györgyöt, a Kádár-korszak kulturális irányítóját, hogy kipróbálhassuk a darabot más környezetben is. S bármilyen furcsán hangzik ma, 1985-ben Aczél volt az, aki betolta az István, a királyt az akkori Nemzeti Színházba. Ahol egyértelműen kiderült, két szereposztásban is, hogy a mű színházi körülmények között ugyanúgy megállja a helyét.
Az eddigi változatok alapvetően kosztümös, történeti színpadi tálalások. Kortárs megközelítéssel gyakorlatilag nem találkozhattunk. A jubileumi bemutató rendezője, Alföldi Róbert azonban épp újszerű, formabontó megoldásairól híres. Miként látod őt?
A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon régebben volt egy kortárs kísérlet, de az kudarcba fulladt. Lényegében ugyanazzal a kerettörténettel próbálkozott, mint a Jézus Krisztus Szupersztár: megérkeznek busszal a mai kor szereplői és átöltöznek az előadásra. De később ugyanazt csinálta Szikora János a Társulattal, ahol az énekes-színészek farmernadrágban érkeztek és a végén úgy is távoztak. Alföldi Róbert valóban új színt fog hozni e harminc éves darab életébe. Túl vagyunk az első bemutatkozáson, a díszletmakettet is láttuk, valóban impozáns. Úgy érzem, az ő személye garancia arra, hogy a mostani jubileum kapcsán az István, a királyt újfajta megközelítésben láthassa a közönség.
Az eredeti előadásban a történelmileg vesztes Koppány zeneileg veri Istvánt. Ezúttal viszont Stohl Andrással Feke Pál énekel szemben. Nem félsz, hogy zeneileg emiatt felborul a darab?
Stohl Andrással kapcsolatban bennem is vannak kérdőjelek. Nem annyira abban, hogy színészként és énekesként mennyire tudja előadni a dalokat, hanem hogy hosszabb távon miként bírja majd. Jelenleg tartanak a korrepeticiók, nyilván az a cél, hogy egyenrangúak tudjanak maradni. Vidikál Gyula után valóban nehéz megfelelő Koppányt találni. Hangilag Feke Pali lenne a legjobb. De hát ő alkatilag nem olyan. Vikidállal kapcsolatban azonban muszáj elmondanom, hogy bár az 1983-as bemutatón, illetve az arra készült nagylemezen nyújtott teljesítménye révén jogosan vált nemzeti hőssé, már két évvel később a Nemzeti Színházban – ahol az eredeti szereposztásból egyedüliként játszott – sem tudta hozni a korábbi formáját. Nem hogy még később. A 2003-as csíksomlyói előadáson például – ahol a technikai adottságok miatt full playback ment az előadás - Varga Miklósnak legalább volt vér a pucájában, pontosabban hang a torkában és újra vette a dalokat. Miközben Vikidál Gyula az 1983-as szalagról énekelt.
Aktuális-e ma még az István, a király? Fel tudja-e eleveníteni 2013-ban azt a kétségkívül történelmi helyzetet, amelyben megszületett?
Közönségtalálkozón némi megütközéssel szokták hallani tőlem, hogy ha az darab 10 vagy 20 évvel később került volna színpadra, közel sem tudott volna ilyen emlékeket és érzelmeket kiváltani. Valóban szükség volt hozzá az akkori különleges kultúrpolitikai helyzetre. Amikor a pártbizottságban a fiatalabbak szerették volna saját képükre formálni a rendszert. Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták: István az ő emberük, Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött. Sosem tudom meg, mi emögött az igazság, de egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Maróthy Lászlóék ezzel győzködték ott egymást az öregekkel. Hogy figyelj, ez a jövőbe mutat. Ami persze úgy hülyeség, ahogy van. De végül is ezeknek a körülményeknek köszönhette, és köszönheti a mai napig a közönség, hogy a darab egyáltalán létezik.
De mégis, szerinted mi lehet ma az üzenete?
Ezt hadd ne én fejtsem meg. Főleg azóta, amióta az István, a király valóban tőlünk függetlenül éli az életét. Az elmúlt évtizedekben többször elmondtam, hogy a magyar őskultúra szempontjából komoly krízishelyzetnek érzem a kereszténység felvételét. A kezdetektől Koppányista voltam. És a mai napig az maradtam. De ismétlem: teljesen mindegy, hogy mi szerzők mit gondolunk róla. A lényeg, hogy a műben mindez borotvaélen táncoló pontossággal van kiosztva. S mindig rajtad múlik, hogy épp mit gondolsz bele. Hogy melyik oldalhoz húzol érzelmileg. Szellemileg. Vagy politikailag.