A rajongó rajong, a kritikus kritizál, az alkotó nyilatkozik. Maguktól a szerzőktől tudjuk, hogy '83-ban kizárólag azért kaphattak engedélyt az István, a király bemutatójára, mert a darabot a pártközpontban a Szent István = Kádár János, Koppány = Nagy Imre sémára felfűzve vélték helyesen, azaz rendszerhűen értelmezni.

Az alkotók különféle nyilatkozatai rátesznek erre egy lapáttal. Koltay például olyan kijelentéseket tesz - szerintem nem gondolja komolyan, csak rafkós és tudja kinek, mikor, mit kell mondani - hogy harminc év távolából azt gondolhatnánk, olyan Vader nagyurat alakít, akinek a lélegeztetőkészülékét Moszkvából pumpálják: "A popzene alkalmas kiindulópont arra, hogy a hatvanas évekről, az ifjúsági kultúráról, egy olyan értéket hordozó mozgalomról gondolkozzunk, amely a mi szocialista rendszerünk - büszkén mondhatom - mindannyiunk által szívesen, tiszta szívvel, őszintén felvállalható eredménye.", fejtegeti az Illés koncertfilm kapcsán, a Filmkultúra egyik számában olvasható interjúban. No, ha az István, a király is a szocialista kultúra (sic!) jeles bizonyítéka, akkor adjunk neki egy plecsnit, és az előadásról készült film a játékfilmszemlén máris megkapja a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) különdíját.

Bródy nyilatkozatai sokkal áttételesebbek. Ő valóban azt mondja, amit a darabról gondol, de az értelmezés lehetőségét megadja másoknak. Bródy szerint István király felismerte, hogy "béke és biztonság kell, országépítés kell, jobbat és többet kell adnia az önnön érdekeit nem mindig felismerő népnek, amely az idegen befolyástól a nemzet önállóságát, a hajszálgyökerek elvesztését félti.". Ha Bródy szövegében "az "idegen" szót behelyettesítjük a "szovjet" szóval, úgy összeállnak a dolgok, mintha Legolandban lennénk; na, most harminc évvel, később biztosan vannak olyanok, akik a szovjet helyére hangsúlyozottan Brüsszelt vizionálják. De hát a zene mellett éppen abban rejlik a darab ereje, hogy minden korszakban megvan (és meglesz) az aktuális értelmezése: Veled vagyunk Uram! De nélküled!, azaz elfogadjuk az értékeidet, de ne tessék má' annyira ránk telepedni, mert mi szabadok vagyunk és önállóak. Vagy nincs igazam? Annak a korabeli kritikusnak biztos nincs, akinek szavait írjuk fel gyorsan a kéménybe korommal, mert ennél jobb példát sosem fogunk találni az érzékeny emberi hülyeség teljes hajórakományának szemléltetésére: "Az eklektikus hangzásvilágból semmiféle egységes zenei élmény nem kerekedik ki, a letűnt vagy letűnőfélben lévő rockzenei irányzatok ahelyett, hogy zenei stíluseszközökkel támasztanák alá a darab konfliktusait, inkább valamiféle szánalmas könnyűzenei népfront benyomását keltik." Úgy ahogy mondod, faszikám: szánalmas! Nem a darab, hanem te vagy az, és az egész kibaszott szocializmusotok, ami csekély hat évvel később az őt megillető helyre kerül végre: a történelem szemétdombjára.