Harminc éve gyerektáncosként szerepelt benne, tíz éve Csíksomlyón százezrek előtt értelmezhette újra Deák Bill Gyula táltos szerepét. Az István, a király augusztusi jubileumi előadásában ismét ő lesz Torda. Szerinte a magyarok sajátja, hogy újra és újra át akarjuk élni ugyanazokat a megosztó történelmi helyzeteket.

Az 1983-as városligeti bemutatóban meghatározó jelentőségű volt édesapád, Novák Tata sokszáz néptáncost megmozgató koreográfiája. Tizenhárom éves voltál akkor, szerepeltél is a darabban. Kötődnek-e hozzá személyes emlékek, vagy téged akkoriban más érdekelt?
Amikor én még kissrác voltam... Élénken emlékszem, ahogy Szörényi Levente a család nappalijában egymaga gitározza és énekeli el édesapámnak a dalokat. Többek közt akkor, ott alakult ki a darab koreográfiája is, hosszú hétvégéket dolgoztak együtt, hónapokig. Valódi újdonságot jelentett, hogy a rockopera műfaja beenged olyan ősi önkifejezési formákat, mint a néptánc és a népzene. Érezhető volt, hogy valamire rátaláltak, hogy ez valóban különleges, villanygitárra mezőségit táncolni! Teszem hozzá, hogy az egy évvel korábban a Pesti Színházban bemutatott Kőműves Kelemen remek előtanulmány volt mindehhez. Édesapám asszisztense lehettem, mert Tata már akkor sem szeretett ugrálni. Én meg iskolába járni. De legalább vannak meghatározó élményeim.

Követted a darab későbbi életét?
A Szegedi Dóm téren éppúgy, mint a rendszerváltás után a Népstadionban, és mindig ugyanazzal az eufóriával! Szörényi zenéje és Bródy szövegei eltalálták az embereket, nemhogy minket, táncosokat. A 80-as években gyakorta jártunk Erdélybe a rokonság okán, jellemző benyomás, hogy az ott élőknek mit jelentett az István, a király. Mit tudott hozzátenni a tűrt, vagy nem egyszer tiltott műfaj, egy több száz éves identitáshoz, miközben az akkori román hatalom törte a bakelitet, szaggatta a kazettát. Nyilván ők is érezték az erőt. 2003-ban aztán a csíksomlyói előadáson énekesként is megtapasztalhattam micsoda energiákat szabadít fel, akár egyetlen dal, miféle esszencia ez a forma, és milyen jól áll nekünk, magyaroknak. Nincs történelmi pillanat, melynek hangulatát ne lehetne megidézni egy nótával.

Tíz éve azt nyilatkoztad, hogy a csíksomlyói előadásban Torda szerepe számodra a „világmindenséget jelentette. Egyszeri megismételhetetlen pillanat volt.” Ma is ugyanezt gondolod?
Az ember pályáján viszonylag ritkán esik meg, hogy délután kettőkor kopogtatnak a szállodai szoba ajtaján: Novák úr, ideje indulni, mert nem fog odaérni az esti előadásra! Ami légvonalban három kilométerre volt, amúgy. Mi van??? Mondták persze, hogy rengetegen lesznek, de azt hittük, pár tízezer embert várnak. Erre kiderült, hogy közel félmillióan jönnek össze, egyetlen alkalomra! Este hét körül még felmásztam a díszlet tetejére, s ahogy az erdőből szó szerint gomolygó tömeget néztem, sok minden leesett. Majdnem én is. Ha van mítosz, kultusznak is lennie kell, de még milyennek! Elképesztő adrenalinfröccs, a nyelv alkalmatlan arra, hogy leírjam az érzést. Jellemző személyes sztori, hogy az előadás után egy ültő helyemben megittam fél liter szilvapálinkát, és így is bárkivel, bármiről, bármeddig tudtam beszélgetni. Sőt, a színpadbontás előtt, még egyszer kirohantam a hegyoldalba, csak látni, érezni, hogy mindez tényleg megtörtént. Énekeltem a dalokat, táncoltam egyedül a sötétben. Na, erre a helyi biztonsági legényeknek, szép székely testvéreimnek sem kellett szólni, jól helybenhagytak. Gondolom, biztonságból. Meg hát a szokásjog ugye; ha van egy magyar barátod, nincs szükséged ellenségre... De így lett kerek a történet, az életem végéig hálás leszek nekik. Ha nincs a végén egy ilyen durva ellenhatás, akkor nem biztos, hogy egyáltalán túléltem azt a különös katarzist. Képzeld el, amikor félmillióan egy emberként tolnak feléd egy energiát: „Adjatok! Adjatok!”

Mennyire nehéz Deák Bill Gyula örökségével birkózni?
Nem kell birkózni, hisz a világon nincs még egy ember, aki azt a két dalt úgy énekelné el, mint Ő. Nem kihívásnak élem meg tehát, hanem megtiszteltetésnek, hogy az alkotók láttak bennem is fantáziát. Deák Bill olyan egyszeri és megismételhetetlen figurája a magyar rockzenének, hogy mellé derékig felnőni is épp elég. Más kérdés, hogy egy színházi előadásban sokféleképpen meg lehet fogalmazni ugyanazt a szerepet. A táncos múltam nagy segítség lehet e sámánszerű, törzsi archetípus megformálásában. Persze, kérdés, milyen irányba mozdul a rendezői koncepció? Még az is lehet, hogy a végén Boss-öltönyben énekelek háttal, egy sarokban.

Mit vársz amúgy Alföldi rendezésétől?
Komolyra fordítva azt, hogy végre valaki leporolja a darabot. A Jézus Krisztus Szupersztár például a hetvenes évek elején hihetetlenül modern tudott lenni. Akár az István király egy évtizeddel később. Nem a történelmisége, hanem épp az aktualitása, illetve az időtlensége ütötte mellbe a nézőket. Különböző kultúrák, esztétikai minőségek találkozhattak össze, és ez a lehetőség most ismét kódolva van! A rendező személye garancia, hogy az utóbbi évek tegezes, szőrkucsmás, hátrafelé nyilazós feldolgozásai után valami ma is érvényes felé mozdul el az előadás, mert hát mi másért lenne értelme színházat csinálni? Ha újra és újra meg akarjuk élni ugyanazon, megosztó történelmi helyzetet, legalább szolgáljon valamiféle tanulsággal. Ránk férne.

Bármilyen furcsán hangzik, 1985-ben Aczél György, a Kádár-korszak kulturális irányítója volt az, aki betolta az István, a királyt az akkori Nemzeti Színházba. Ami abban az időben forradalmi tettnek számított. Legalább ilyen formabontónak ígérkezik Alföldi Róbert mostani értelmezése" - nyilatkozta Szörényi Levente az idén harminc éves magyar rockopera szegedi jubileumi bemutatója előtt.

Az 1983-as városligeti premier óta számos alkalommal, számos rendező, számos felfogásban álmodta színpadra a darabot. A Koltay Gábor-Novák Tata párostól Kerényi Imrén és Iglódi Istvánon át Szikora Jánosig. Kinek az értelmezése áll hozzád a legközelebb?

Inkább onnan közelítenék, melyek voltak a legfontosabb. Az 1983-as  premier nyilván megkerülhetetlen, hisz a Király-dombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre pedig egymillióan váltottak jegyet. De legalább ilyen fontos, amikor 1985-ben a darab bekerült a Nemzetibe. Az előző évi, szegedi Dóm téri színrevitel ugyanis annyira siralmasra sikeredett, hogy Boldizsár Miklóssal kénytelen voltam felkeresni Aczél Györgyöt, a Kádár-korszak kulturális irányítóját, hogy kipróbálhassuk a darabot más környezetben is. S bármilyen furcsán hangzik ma, 1985-ben Aczél volt az, aki betolta az István, a királyt az akkori Nemzeti Színházba. Ahol egyértelműen kiderült, két szereposztásban is, hogy a mű színházi körülmények között ugyanúgy megállja a helyét.

Az eddigi változatok alapvetően kosztümös, történeti színpadi tálalások. Kortárs megközelítéssel gyakorlatilag nem találkozhattunk. A jubileumi bemutató rendezője, Alföldi Róbert azonban épp újszerű, formabontó megoldásairól híres. Miként látod őt?

A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon régebben volt egy kortárs kísérlet, de az kudarcba fulladt. Lényegében ugyanazzal a kerettörténettel próbálkozott, mint a Jézus Krisztus Szupersztár: megérkeznek busszal a mai kor szereplői és átöltöznek az előadásra. De később ugyanazt csinálta Szikora János a Társulattal, ahol az énekes-színészek  farmernadrágban érkeztek és a végén úgy is távoztak. Alföldi Róbert valóban új színt fog hozni e harminc éves darab életébe. Túl vagyunk az első bemutatkozáson, a díszletmakettet is láttuk, valóban  impozáns. Úgy érzem, az ő személye garancia arra, hogy a mostani jubileum kapcsán az István, a királyt újfajta megközelítésben láthassa a közönség.

Az eredeti előadásban a történelmileg vesztes Koppány zeneileg veri Istvánt. Ezúttal viszont Stohl Andrással Feke Pál énekel szemben. Nem félsz, hogy zeneileg emiatt felborul a darab?

Stohl Andrással kapcsolatban bennem is vannak kérdőjelek. Nem annyira abban, hogy színészként és énekesként mennyire tudja előadni a dalokat, hanem hogy hosszabb távon miként bírja majd. Jelenleg tartanak a korrepeticiók, nyilván az a cél, hogy egyenrangúak  tudjanak maradni. Vidikál Gyula után valóban nehéz megfelelő Koppányt találni. Hangilag Feke Pali lenne a legjobb. De hát ő alkatilag nem olyan. Vikidállal kapcsolatban azonban muszáj elmondanom, hogy bár az 1983-as bemutatón, illetve az arra készült nagylemezen nyújtott teljesítménye révén jogosan vált nemzeti hőssé, már két évvel később a Nemzeti Színházban – ahol az eredeti szereposztásból egyedüliként játszott – sem tudta hozni a korábbi formáját. Nem hogy még később. A 2003-as csíksomlyói előadáson például – ahol a technikai adottságok miatt full playback ment az előadás - Varga Miklósnak legalább volt vér a pucájában, pontosabban hang a torkában és újra vette a dalokat. Miközben Vikidál Gyula az 1983-as szalagról énekelt.

Aktuális-e ma még az István, a király? Fel tudja-e eleveníteni 2013-ban azt a kétségkívül történelmi helyzetet, amelyben megszületett?

Közönségtalálkozón némi megütközéssel szokták hallani tőlem, hogy ha az darab 10 vagy 20 évvel később került volna színpadra, közel sem tudott volna ilyen emlékeket és érzelmeket kiváltani. Valóban szükség volt hozzá az akkori különleges kultúrpolitikai helyzetre. Amikor a pártbizottságban a fiatalabbak szerették volna saját képükre formálni a rendszert. Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták: István az ő emberük, Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött. Sosem tudom meg, mi emögött az igazság, de egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy Maróthy Lászlóék ezzel győzködték ott egymást az öregekkel. Hogy figyelj, ez a jövőbe mutat. Ami persze úgy hülyeség, ahogy van. De végül is ezeknek a körülményeknek köszönhette, és köszönheti a mai napig a közönség, hogy a darab egyáltalán létezik.

De mégis, szerinted mi lehet ma az üzenete?

Ezt hadd ne én fejtsem meg. Főleg azóta, amióta az István, a király valóban tőlünk  függetlenül éli az életét. Az elmúlt évtizedekben többször elmondtam, hogy a magyar őskultúra szempontjából komoly krízishelyzetnek érzem a kereszténység felvételét. A kezdetektől Koppányista voltam. És a mai napig az maradtam. De ismétlem: teljesen mindegy, hogy mi szerzők mit gondolunk róla. A lényeg, hogy a műben mindez  borotvaélen táncoló pontossággal van kiosztva. S mindig rajtad múlik, hogy épp mit gondolsz bele. Hogy melyik oldalhoz húzol érzelmileg. Szellemileg. Vagy politikailag.

Most, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap 900 millió jó magyar Matolcsy-forinttal támogatott egy olyan produkciót, melynek rendezője úgy képzeli el Toldit mint Batmant, komoly aggályaim támadtak egy kosztümös, zenés történelmi film megvalósulásával kapcsolatban, ugyanis biztosra veszem, hogy Szörényi és Bródy semmilyen Pókember-Istvánhoz és Acélember-Koppányhoz nem adja a nevét; az alkotók heves bólogatásának hiányában pedig rohadt nehéz filmre írni a darabot. A poszt központi kérdése, hogy milyen legyen egy igazi István, a király film. Három lehetséges irányt látok.

Első verzió: az biztosan tetszene a Filmalapnak, hogy jön egy rendező, akinek víziója támad, és a Jézus Krisztus Szupersztár mintájára farmernadrágos, gyúrópólós fiatalokat mozgat egy meghatározott térben és szituációban. Tucatnyi kerettörténetet lehet kitalálni, példának okáért a regös (Bródy a gitárjával) lesz a nézőpont karakter, aki bekerül a sittre, ahol a rabok éppen az István, a király előadására készülnek; az előadást persze egy bonyolult szökési kísérlet álcázása. A zene adott, a dalszövegek adottak, a forgatókönyvírónak csupán a kerettörténetet kell megírnia, a helyszín a börtön épülete, udvara, a produkció cca. 250 millióból kihozható; ha Mr. Vajna egyéb vállalkozásai nem termelnek ennyit egy hónap alatt tisztán, akkor az egy szar hónap még akkor is, ha a Csendes-óceán közepén fizeti be az adót.

Második verzió: nem az István a királyt filmesítjük meg, hanem olyan film készül, ami magáról a darabról szól. Az 1982-84 között játszódó történetből megtudjuk, hogyan készült a rockopera (az első képben egy kuvasz nyalja a kilenclyukú híd tövében alvó Szörényi arcát), látnánk, ahogy a regnáló kommunista hatalom hogyan próbálta akadályozni a királydombi bemutatót, milyen III/III-as elhárító tevékenység zajlott a háttérben, ki kinek, mikor mit hazudott (és hazudik a mai napig), mindeközben a háttérben dübörög a királydombi előadás, mint állandó visszatérő komplexum. A produkció dokumentarista elemeket is tartalmaz, ha szegény Ember Judit még élne, el is vállalhatná a rendezést. A film 350-400 millióból csont nélkül kihozható, alig valamivel kerülne többe, mint a kormánybiztos északi sarkon tankoló, mahagóni borítású magánrepülője.

A harmadik verzió a titkos favoritom: Az István, a király úgy ahogy van, Batman és Pókember nélkül, tisztességes díszletek, kosztümök és a magyar hagyományőrzők, lovasíjászok felvonultatásával (jönnek ingyen, csak legyen gulyás), monumentális külső-belső terekkel, és olyan veszprémi csatával a végén, amit jó magyarosan nem egy kibaszott garázsban akarnak felvenni. Semmi sallang, semmi vízió, semmi mainstream megközelítés, CSAK A ZENE ÉS A LÁTVÁNY! Garantálom, hogy ennek a verziónak több nézője lenne, mint a Filmalap által támogatott filmeknek összesen, mert azt még a hülyék is tudják a világ összes valamirevaló Mohács-mentes országában, hogy ami harminc éve a csúcson van, azt nem fejleszteni kell, hanem támogatni, mert a kultúra oszthatatlan része. És akkor most ébredjünk fel: ilyen itt nem lesz! Mert, amikor azt mondjuk: csak a zene, az a Kárpát-medencének is nevezett gumiszobában könnyen félrehallható és összetéveszthető a Jobbik csatakiáltásával: csak a nemzet! Márpedig az ilyen "fasiszta verzióra" ennek a Filmalapnak, ezeknek az embereknek, itt és most, nincs 500 milliója! Azt mondom, búcsúzóul énekeljünk el egy sort minden idők legjobb magyar rockoperájából: "Valakinek holnap le kell mondani hivataláról."

Szokták mondani két István, a király-film van: egyik a Koltayé, a másikat még nem forgatták le. Tegyük világossá: ha a Szörényi vs. Koltay szókapcsolatot beírjuk bármelyik keresőbe és rákönyöklünk az enterre, már tíz percnyi szörfölés után körvonalazódni látszik, hogy ez a két ember nem szívleli egymást, pardon, mondjuk inkább úgy, hogy kegyeskedtek eltávolodni egymástól a hosszú évek alatt. Szörényi világosan megfogalmazza, hogy ez miért van így, Koltay meg nem érti, és kikéri magának. Nézzük a tényeket és a legfrissebb (2012 végén induló) komment-háború legszebb pillanatait felvillantva tárjuk fel a mögöttes okokat.

Szörényi nyilatkozza ugye a Heti Válaszban, hogy számára egyáltalán nem furcsa, hogy Robi (Alföldi) rendezi az Istvánt. Lévén, hogy "a darab az ősbemutató idején is kortárs produkció volt. Götz Béla díszlettervező munkája, Novák Tata zseniális koreográfiái és egy remek darab talált egymásra, s Koltay Gábor szervezőtehetsége is sokat hozzátett az eredményhez." Majd következik a Koltay számára hidegzuhanyként ható mondat: "Akkor is így van ez, ha művészi vénája Gábornak például sosem volt. Alföldinek viszont van." WOW! - dobnak ilyenkor egy fonémát az usákiai képregényhősök és ütnek egyet mielőtt lapoznánk.

Hetekkel később a Heti Válasz "sugározza a Return of the Koltay című rövidfilmet", melyben a rendező hangot ad felháborodásának: "Szörényi Levente úgy érezte, nyilatkoznia kell a magyar kulturális és művészeti élet aktuális kérdéseiről. Az interjúban degradáló kijelentéseket tett személyemről, törekvéseimről, munkáimról, de - fenntartva a vélemény szabadságát - tudni kell, hogy az általa közzétett tények a valóságtól nagyon távol állnak. Lassan betelik a pohár" - fogalmaz a rendező, aki arról is ír, hogy korábban "barátok voltak" Szörényivel, majd így folytatja. "Az interjút olvasva elgondolkodom azon, vajon a szokatlanul személyeskedő indulatok mögött mi állhat? Esetleg nem arról van-e szó, hogy eltávolodásunk óta, 17 éve, igazi nagy művet, igazi sikert, amellyel milliók szívéhez lehet eljutni, nem sikerült Leventének produkálnia? Szörényi Levente részegnek titulálja az 1984-es szegedi István-bemutató résztvevőit. E hamis kijelentéssel önmagát minősíti. (vegyük észre, hogy Szörényi itt alkoholistának lett titulálva) A darab 25 éves évfordulója után most újra megalázza azokat, akik sikerre vitték művét, s akiknek élete végéig hálásnak kellene lennie? Még a darabért, az első, eredeti előadásokért rajongó milliókat is megsérti, hiszen ők így, az akkori résztvevőkkel, velünk együtt szerették meg a művet és raktározták el szívük legmélyén." Itt álljunk meg pár keresetlen szóra.

Anyámat többé ne lássam visszafelé nyilazni fehér lóról, ha Szörényinek bármilyen negatív érzete támadna a királydombi előadás rendezésével kapcsolatban. Ő a filmet utálja! De azt nagyon. Éppen ezért van az, amire Koltay is rámutat, hogy Szörényiék "mindeközben letiltják az ősbemutatóról készült filmem forgalmazását, bár az új és új generációk ma is a darab azon verzióját keresik." Azért azt keresik, mert nincs más. Minden más rögzített változat ugyanis valamelyik későbbi előadás felvétele, de azokat senki sem tekinti filmnek. Azok tévéfelvételek. A tévéfelvétel meg a film pedig olyan távol állnak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől, de hogy a műfajon belül maradjunk, mint Gibson Rettenthetetlenje a Honfoglalástól.

Igen hosszan lehetne analizálni, hogy milyen lett Koltay 1984-ban bemutatott filmje. Ehelyett gondolkodjunk el a következőkön: a nyolcvanas évek közepén nem sokon múlott, hogy az István, a királyból nemzetközi produkció legyen. Tim Rice a Jézus Krisztus Szupersztár világhírű szövegírója többször járt Magyarországon, és megtekintette a darabot Szegeden és a Nemzeti Színházban. Szörényi elmondása szerint megállapodtak, hogy a királydombi előadásról készült filmet angolul feliratozva, Rice szövegével forgalmaznák Angliában. Igen ám, csakhogy miután Tim Rice megtekintette Koltay filmjét, Szörényi emlékei szerint lakonikusan csak annyit mondott: "Angliában a szerzők rég beperelték volna egy ilyen munkáért a rendezőt." Ezek után a téma lekerült a napirendről, mi meg harminc év után csak annyit mondhatunk: no comment.

Legközelebb azzal foglalkozunk, hogy milyennek kéne lennie egy István, a király filmek egy olyan országban, ahol a filmkészítésre szánt állami pénzek elosztásáért felelős intézmény reményeink szerint nem csak a nevében magyar és nemzeti.

Két ember beszélget a villamoson:

- Voltál idén színházban?

- Voltam.

- Láttad a Kőműves Kelement?

- Nem.

- Akkor nem voltál.

És ez nem vicc.

Harmincnyolc fok árnyékban.

A múltkor szépen beharangoztuk az Alföldi-féle Kőműves Kelement. Jelentem a bemutató megvolt; a recenziók megszülettek, nyomtatott és elektronikus lapok és bloggerek kürtölték világgá, hogy az előadás után többen elájultak - és nem a hőségtől. Esténként mindig telt házzal ment a darab, a trópusi állapotok ellenére délután is sokan megnézték. És voltak sokan, akik látták is, hogy mi történik a RaM Colosseum színpadán. Látták és értették. Eredetileg azt terveztem, hogy csemegézek egy kicsit az előadást kivétel nélkül méltató írásokból, de jobb ötletem támadt: az alkotók nevében - utólagos engedelmükkel - erről a felületről üzennék Alföldinek és a darabot játszó színészeknek: Stohlnak, Radnaynak, Blaskónak, Hujbernek. mindenkinek, akinek köze volt/van az előadáshoz: "Beszélj a lényegesről, írd a lényegeset, cselekedj lényegesen. Ez mindig nehezebb, több életerőt követel - s ugyanakkor, amikor elszánod magadat arra, hogy a helyzetnek vagy a munkának lényeges erőidet adod, megtudod, hogy ez volt az egyszerűbb, igen, az egyetlen lehetséges megoldás, a tökéletes. A mellékes, a félmegoldás, a közhely, a mellébeszélés, a kitérés, a köntörfalazó műgond végül is több és gonoszabb erőfeszítést igényel, mint a lényeges, az egyszerű, a tökéletes. Amikor a középutat választod, pazarolsz. A lényeges mindig olcsóbb, hasznosabb, eredményesebb. Élj gazdaságosan, alkoss takarékosan, ne költsd erődet másra, csak a lényegesre." (Márai Sándor: A lényegesről) Alföldi Róbert Kőműves Kelemenje rendezői pályafutásának csúcsa. Eddig.

Aki nem bírja a meleget, zuhanyozzon le!

Ha az utcán megkérdeznénk, hogy a nép az idén jubiláló István, a király két főhőse közül kit választana, Koppány vélhetően kétharmados többséggel diadalmaskodna. Az augusztusban újra dalra fakadó államalapító szerepe már csak ezért is kihívás Feke Pál számára. No meg azért, mert 1983-ban Varga Miklós meglehetősen magasra tette a lécet.

Nem először alakítod Istvánt. Megkockáztatom, nem is utoljára.

A próféta szóljon belőled. E rockoperával valóban régi és bensőséges a viszonyom. Nem púderként mondom, de tényleg döntő hatást gyakorolt a szakmai pályámra. Életem legfontosabb pillanataiban mindig velem volt. Kiskamasz koromban ezt hallgatva szerettem bele a musicalbe és a rockoperába. 2001-ben, alig húsz évesen Koppányt énekeltem és játszottam a darab amerikai turnéján. 2003-ban Tordát alakítottam benne a kecskeméti színházban. Majd 2007/2008-ban jött az m1 szereposztó showműsora, A társulat, amely szakmai pályám újabb komoly mérföldköve. Több mint 350 ezer ember látta élőben, négy teltházas Arénát nyomtunk le – nem panaszkodhatom a sikerre. Most pedig abban az örömben és megtiszteltetésben van részem, hogy a harmincadik évfordulóra készülő jubileumi előadáson ismét a címszereplő lehetek.

Ráadásul nem akármilyen tálalásban. Nem tartasz attól, hogy Alföldi Róbert gyaníthatóan extravagáns értelmezése számodra kevesebb sikert tartogat?

Az István, a királyt az elmúlt harminc évben némiképp leegyszerűsítve egyféleképpen mutatták be. Történelmi környezetben, ugyanolyan típusú jelmezekben, hasonló megközelítésben. S azt gondolom, hogy most, a harmincadik évforduló remek lehetőséget ad, hogy végre mai, modern, kortárs előadásként láthassuk-hallhassuk. Ahogy a világ legnagyobb operáival és musicaljeivel is időről időre megteszik ezt. A Jézus Krisztus Szupersztárból szintén készült mai, kortárs előadás, amelyet Londonban és a Broadwayen éveken keresztül egyaránt óriási sikerrel játszották. Alföldi rendezése nyilván megosztja majd az embereket, nyilván sokat vitáznak majd róla. De ez így sokkal izgalmasabb. Kicsit hajlamosak vagyunk az István, a királyt múzeumi tárgyként kezelni, amihez nem lehet hozzányúlni. Pedig lehet. Nemrég amúgy utánaolvastam a korabeli kritikáknak. Hát, az 1983-as bemutatókor kapott bőven a darab. Hogy mit képzelnek Szörényiék, hogy a rockzenei aláfestéssel és énekkel mutatják be a magyarság történetének egyik meghatározó időszakát.

A jelenlegi leosztásban az egyetlen vagy, aki énekelte már a szerepét. Ez előny vagy hátrány?

Talán tényleg én vagyok, aki a legjobban ismerem a darabot, de ez nem feltétlen előny Robinál. Számomra nagy kihívást jelent majd, hogy a musicalrendezők a műfaji sajátosságok miatt teljesen máshogyan rendeznek, hisz a zene, a látványvilág, a színpadi megvalósítása teljesen más. Alföldinek viszont rendkívül erős színészvezetési stílusa van. Mindenkinek az ő elképzelését kell végrehajtania. Magyarán nem alakítgathatom kedvem szerint a szerepet. A többiek viszont ehhez a precíz, egyenes iránymutatáshoz vannak hozzászokva. Nagy várakozással tekintek a közös munka elé.

Ha eltekintünk a mostani szerepedtől, inkább István-párti vagy koppányista vagy?

Koppány figurája egyértelműen népszerűbb, már csak azért is, mert jobban cseng a neve. A klasszikus „rosszfiúkat” eleve jobban szeretik. Mint említettem, tizenkét éve alakítottam Koppányt, de énekesként egyértelműen Istvánra szavazok. Sokkal összetettebb szerep. Koppány zeneileg homogénebb és direktebb, Istvánban viszont végig különös kettősség feszül: egyfelől a líra és az önmarcangolás, másfelől viszont a kellő keménység és az államfői kiállás. Énekesként számomra István megformálása sokkal nagyobb kihívást jelent.

A mostani előadásban István egykori hangja, Varga Miklós szintén szerepel. Igaz, más szerepben. Miként hat rád a jelenléte?

Annak idején őt hallgattam, tőle tanultam a szerepet. Azt gondolom, az idők folyamán számos, csak rá jellemző apró stílusjegyet is átvettem tőle. Tavaly az egyik rendezvényen felváltva énekelhettem vele részleteket az István, a királyból. Miki a mai napig fantasztikus előadó. Jelenléte igenis bizonyítási vágyat ad. Hogy megmutassam, erre a szerepre én is méltó vagyok, én is nagyon meg tudom tolni, ha kell. És igenis, a legjobb formámat kell hoznom.

Az 1983-84-e sajtó monitorozása közben olyan gyöngyszemekre bukkantam, hogy az ilyen gyönyörű példányokért egy egész falu vízre száll és örökre lemerül a polinéz szigetvilágban. A Magyar Ifjúság '83 szeptember 2-án megjelent számában újabb kritikus próbálta szétkapni a darabot, mint Floki a lábtörlőt. Emblematikus szavainak külön márványtáblát kéne állítani a hülyeség Pantheonjában. "A szerzők most összehoztak - éppen mert zeneileg már nem tudtak följebb menni - egy görögtüzes-nemzetilobogós-himnuszfeldolgozásos frázispufogtatást". A kritikus anakronisztikusnak tartja a mű befejezését, okai igen súlyosak: "Sem tűzijáték, sem piros-fehér-zöld trikolór, sem himnusz nem létezett akkor Magyarországon". Igaza van, tényleg nem volt. Ahogy olyan sem volt - tegyük hozzá gyorsan - hogy egy csata után egy pali bejöjjön a színre egy szál gitárral, farmerban és levonja a tanúságot. Ja, hogy Bródy megjelenése az István, a királyban szimbolikus?... De akkor a vége miért nem az? A válasz maradjon örökre a kritikus titka.

A Népszava publicistája viszont a közönség manipulációjáról ír: "Minek tapsol ez a sok ember, aki egyfolytában úgy jár, mint a darabbéli nép, hol Istvánt, hol Koppányt élteti. Ahogy manipulálják őket." Hol egy szál gyufa, hadd gyújtsuk meg az értelem gyertyáját a kritikus fejében. Abból, hogy a "darabbéli nép" hol Istvánt, hol Koppányt élteti nem azt a következtetést kéne levonni, hogy a nép nem tudja eldönteni mit akar, kit éltessen, hogy a nép manipulált, talán fel kéne ismerni, hogy az ott a tánckar, csókolom! Bármilyen hihetetlen az István, a királyban a tánckar alakítja az istenadta magyar népet! A tánckar (mint zajos tömeg) mindig azt élteti, aki éppen színpadon van, de amikor István és Koppányt együtt vannak a  színpadon, akkor a népet alakító tánckar egyik fele Istvánt élteti, a másik fele pedig Koppányt. Kritikusunk így folytatja: "Koltay végigcsinálta ezt a manipulációt - s nekünk, akik ezen felháborodunk, szégyenkezve kell kisompolyognunk a felhergelt cirkuszi nézőtérről.". Ott voltam. Nem láttam sompolygókat, szégyenkezőket és felhergelteket. De lehet, hogy én vak vagyok az igazság felismerésére. Egyébként figyeljünk a kulcsszóra: sompolygunk. Gollam óta tudjuk, hogy aki sompolyog, azzal vigyázni kell. Mert ki szokott sompolyogni, gyerekek, na ki? Hát a róka. Milyen állat a róka? Az válaszol helyesen, aki azt feleli: vörös. Úgy gondolom a korabeli negatív kritikák közt csemegéző sorozatunkat itt le is zárhatjuk.

A rajongó rajong, a kritikus kritizál, az alkotó nyilatkozik. Maguktól a szerzőktől tudjuk, hogy '83-ban kizárólag azért kaphattak engedélyt az István, a király bemutatójára, mert a darabot a pártközpontban a Szent István = Kádár János, Koppány = Nagy Imre sémára felfűzve vélték helyesen, azaz rendszerhűen értelmezni.

Az alkotók különféle nyilatkozatai rátesznek erre egy lapáttal. Koltay például olyan kijelentéseket tesz - szerintem nem gondolja komolyan, csak rafkós és tudja kinek, mikor, mit kell mondani - hogy harminc év távolából azt gondolhatnánk, olyan Vader nagyurat alakít, akinek a lélegeztetőkészülékét Moszkvából pumpálják: "A popzene alkalmas kiindulópont arra, hogy a hatvanas évekről, az ifjúsági kultúráról, egy olyan értéket hordozó mozgalomról gondolkozzunk, amely a mi szocialista rendszerünk - büszkén mondhatom - mindannyiunk által szívesen, tiszta szívvel, őszintén felvállalható eredménye.", fejtegeti az Illés koncertfilm kapcsán, a Filmkultúra egyik számában olvasható interjúban. No, ha az István, a király is a szocialista kultúra (sic!) jeles bizonyítéka, akkor adjunk neki egy plecsnit, és az előadásról készült film a játékfilmszemlén máris megkapja a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) különdíját.

Bródy nyilatkozatai sokkal áttételesebbek. Ő valóban azt mondja, amit a darabról gondol, de az értelmezés lehetőségét megadja másoknak. Bródy szerint István király felismerte, hogy "béke és biztonság kell, országépítés kell, jobbat és többet kell adnia az önnön érdekeit nem mindig felismerő népnek, amely az idegen befolyástól a nemzet önállóságát, a hajszálgyökerek elvesztését félti.". Ha Bródy szövegében "az "idegen" szót behelyettesítjük a "szovjet" szóval, úgy összeállnak a dolgok, mintha Legolandban lennénk; na, most harminc évvel, később biztosan vannak olyanok, akik a szovjet helyére hangsúlyozottan Brüsszelt vizionálják. De hát a zene mellett éppen abban rejlik a darab ereje, hogy minden korszakban megvan (és meglesz) az aktuális értelmezése: Veled vagyunk Uram! De nélküled!, azaz elfogadjuk az értékeidet, de ne tessék má' annyira ránk telepedni, mert mi szabadok vagyunk és önállóak. Vagy nincs igazam? Annak a korabeli kritikusnak biztos nincs, akinek szavait írjuk fel gyorsan a kéménybe korommal, mert ennél jobb példát sosem fogunk találni az érzékeny emberi hülyeség teljes hajórakományának szemléltetésére: "Az eklektikus hangzásvilágból semmiféle egységes zenei élmény nem kerekedik ki, a letűnt vagy letűnőfélben lévő rockzenei irányzatok ahelyett, hogy zenei stíluseszközökkel támasztanák alá a darab konfliktusait, inkább valamiféle szánalmas könnyűzenei népfront benyomását keltik." Úgy ahogy mondod, faszikám: szánalmas! Nem a darab, hanem te vagy az, és az egész kibaszott szocializmusotok, ami csekély hat évvel később az őt megillető helyre kerül végre: a történelem szemétdombjára.

Volt szerencsém olvasni, hogy egy kommentező a következő szavakkal vágott magának keskeny ösvényt az internet buja dzsungelében: "Szörényi azért akarta, hogy Alföldi legyen az előadás rendezője, mert így biztosan sokan elmennek." Az "elmennek" tetszik, a magyar nyelvnek köszönhetően mély tartalommal bír. Teccik tudni, az ember már csak olyan, hogy elmegy. Ki ettől, ki attól (rossz, aki rosszra gondol), vannak, akik egy előadásra, mások az országból. Mindazonáltal az István, a királlyal az a helyzet, hogyha holnap kimegyek az utcára és felkérem az első szemben jövőt, hogy rendezze meg a darabot, az emberek akkor is "elmennek rá", mert az IK akkor is teltházzal megy, ha a rendezőt Gipsz Jakabnak hívják, és Zéró Károly a koreográfus; legfeljebb nem tetszik nekik, amit látnak, zagson, behunyják a szemüket és élvezik a zenét. Na, de a lényeg: láttuk, tudjuk, hogy Alföldire mostanában sokan rámozdulnak, ennek ellenére szerintem az István, a király szerzőpárosa nem ezért tette le mellette a voksát, jelen esetben ez huszadrangú kérdés. Sikerült levadásznom az előadás producerének Rosta Máriának egyik nyilatkozatát, amit még tavaly ősszel tett egy hírportálnak. József Attila sorait idézve az Eszméletből: Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat": "Mind a szerzők, mind pedig a jogokkal rendelkező produkciós cég mindig arra törekedett, hogy az a rendező állítsa színpadra az István, a királyt, akinek aktuálisan mondanivalója van vele. Ez a nyolcvanas évek közepén Kerényi Imre a Nemzeti Színház főrendezője volt; a kilencvenes években Iglódi István, a Nemzeti Színház igazgató-főrendezője, 2008-ban pedig Szikora János, aki 2002-ben az új Nemzeti Színház nyitó előadását, Az ember tragédiáját rendezte. A szerzőkkel együtt most úgy ítéltük meg: 2013-ban Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház jelenlegi főigazgatójának van mondanivalója az István, a királlyal. Nekünk a darab a fontos, a mondanivalója és a megjelenése. Hozzátenném: mi sohasem szép előadást szerettünk volna látni, hanem jót. Az a lényeg, mi a darab aktuális üzenete. Egyik kiválasztott rendezőben sem kellett csalódnunk soha, mert ebben a szellemben állították színpadra a rockoperát. Úgy gondolom, ennyi tapasztalattal most sem veszítettük el sem az ízlésünket, sem az ítélőképességünket."

1983 augusztusában vagyunk. Gorbacsov még a fasorban sincs, de már ott figyel az első sorban, két évvel később már ő pártfőtitkár; de az a glasznoszty és peresztrojka néven elhíresült szovjet reformpolitika - ami hét szűk esztendőn belül darabokra veri a keleti blokkot - még nyomokban sem létezik. Magyarországon csúcsra van járatva a szocializmus. Ebben a politikai légkörben nem meglepő, hogy az IK rendezője Koltay Gábor lobbizni kényszerül az MSZP budapesti bizottságának első titkáránál, hogy a pártközpont adjon engedélyt a bemutatóra. Koltay akciója abszolút érthető elvégre az addig "új kenyér" vagy legalábbis a "szocialista alkotmány" ünnepének kikiáltott augusztus 20. környékén Szörényi és Bródy valamilyen "Szent István királyt" akar ünnepeltetni az Illés és a Fonográf muzsikáján szocializálódott proletár tömegekkel, ami érthetően felkelti a regnáló hatalom gyanúját: mi ez itt kérem, mi ez a királykodás, mit akar a Szörényi; örüljön, hogy két éve kapott útlevelet és kimehetett (mert kiengedtük, vazze!) körülnézni a hanyatló USÁ-ba!

A királydombi előadások rendben lezajlanak, hogy milyen elhárító/felderítő tevékenység zajlik a háttérben sosem fogjuk megtudni. A reakciók vegyesek, az IK utóéletének ismeretében, harminc év távolából visszatekintve már-már mulatságosan hatnak. Bármilyen meglepő a darabért akkoriban nem lelkesedett különösképpen az ún. ellenzék, amit nem úgy kell elképzelni, mint mostanában, hogy feláll valaki a Parlamentben és kifejti a kormány álláspontjával ellentétes véleményét. Az akkori ellenzék gyakorlatilag illegalitásba vonulva a belvárosi pincék mélyéről üzenget és titokban lapokat nyomtat. Egy ilyen orgánumban publikáló szerző - nevét fedje jótékony homály és feledés - nem átallott rámutatni arra a makacs tényre, hogy a darabban túlságosan sok párhuzam fedezhető fel, a kereszténységet külföldi papok és katonák segítségével hazánkban erőszakkal elterjesztő István, illetve a hatalmát erőszakkal, orosz tankok által fenntartott pártfőtitkár elvtárs között. Volt olyan, aki a művet csak János, a Kádár néven említette. A Hírmondó című szamizdat 1984 májusi számában az Emericus álnéven publikáló szerző úgy vélekedik, hogy az István, a király alkotóinak sikerült megalkotniuk "a fejlett szocializmus viszonyainak megfelelő István, a király képet, mi több kicsiholni magukból a kádárizmus "szentistváni" gondolatát." Csalóka ábránd hinni abban, hogy ezzel véget is értek a kerítésszaggatóan tömény, mélymagyar hülyeségek. Legközelebb a korabeli recenziókból (pro és kontra) valamint az alkotók reakcióiból csemegézünk.